Ha a norvég black metálról van szó, egy idő után érdemes túljutni a Burzum és Mayhem által képviselt templomégetős vonalon. Nem azért mert a templomégetés olyan rossz lenne, hanem mert a fent megnevezett együtteseknél az Ulver sokkal jobb.

Körülbelül másfél hete jelent meg az Ulver első 3 lemezének újrakiadása. Az albumok a zenei sajtóban szinte minden alkalommal az együttes "black metál" trilógiájaként vannak feltüntetve.

A Bergtatt nagyon black metálos ugyan, de a folk metál elemek legalább ugyanannyira dominálnak. Az igazán jó kiadványoknál mindig felüti a fejét az az undorító közhely, hogy az album egy egészet alkot és felesleges kiemelni bármit is, végig kell hallgatni és kész. Ez a közhely teljesen áll a Bergtatt esetében. A duplázást és nyers metál riffeket meg-megszakító akusztikus melankólia jellemzi az album összes percét. Egy ideig élt a legenda, hogy az együttes egy erdőben vette fel a Bergtattot, pedig csak simán szarul szól az egész kiadvány, persze aki kicsit is ismeri a korabeli bm kiadványokat hozzászokhatott ehhez a hagminőséghez. Az album kőkeményen kezdődik, így is lesz vége. Nehéz kiemelni a legjobb momentumot, talán a lemez utolsó 5 perce az.

A második Kveldssanger album szinte egy az egyben egy folk album. Itt mutatta meg az Ulver igazán, hogy a norvég őserőt nem csak a trondheimi katedrális ellen tervezett akciókkal lehet életben tartani, hanem az északi népi dallamok modern zenébe ültetésével is. Fogalmam sincs, hogy egy trubadúr, bárd milyen zenékkel szórakoztatta a nagyurakat, de amikor a Kveldssangert hallgatom, jóhiszeműen azt gondolom,hogy ilyenekkel :(. Az album egész skandináv mélabúnak megspékelése egy kis fénnyel az alagút végén.

A Nattens Madrigal az első albumhoz hasonlóan egy ügyes lavírozás a black metál és a folk között, bár itt közel sem fele-fele az arány, hanem a metál uralja a terepet. Már az első szám is ékes példája ennek. A zajos, sistergő gyors kezdés után kitisztul a szám és a gitárok torzból akusztikussá válnak, majd vissza az egész. Kínlódó üvöltés, diszonáns gitárriffek majd egy kis melankólia. De ezt megbízhatóan és stabilan. Mint a Bergtatton, itt is az első perctől az utolsóig tart a feszültségkeltés, ami végül hörgés és félrevert gitárokkal kísérve levezetésre kerül.

Összességében ez a 3 album túlmutat a black metálra jellemző farsangi bálon, és az északi mondavilágot, természetközeli atmoszférát rendkívül hatásosan keveri a szögekkel kivert szomorkodással, kecskeáldozással.